Free!
Haru…
Fandom: Free!
Párosítás: Ikuya x Haru (mert
eszméletlenül shippelem őket :D)
Tartalom: Készült a 3. évad 4. része alapján, amikor Ikuya
meglátja egykori barátait az edzése után, de csak távolból figyeli őket.
– Haru…
Földbe
gyökeredzett a lába, ahogy meglátta a fiút, mint legutóbb is, amikor váratlanul
összetalálkoztak a versenyét követően, és a levegő hirtelen beszorult a
tüdejébe. Fuldoklott. Olyan érzés
volt, mikor úszás közben érte utol az összeomlás: a kétségbeesés, amitől addig
némán vergődött, ijesztő kapkodássá fajult, hogy levegőhöz jusson, a testét
elfogta a remegés, ahogy erőlködött. Kinyújtotta a kezét, hogy egy karcsapással
túljusson rajta, de csupán a semmit markolta. A félelem összerántotta a torkát,
nem akart onnét eltűnni, mintha mindig is odatartozott volna; ezalatt a világ –
szerencsére csak másodpercek erejéig – egymás után többször is elsötétült előtte.
Megingott álltában, és mivel annyira megijedt, hogy el fog ájulni az egyetem
kellős közepén, sietve megkapaszkodott az első dologba, ami a kezébe akadt,
nevezetesen a falba.
– Haru…
Ikuya
háta meggörnyedt, újabb remegés szaladt rajta végig. Kivétel nélkül mindannyian eljöttek, hogy találkozzanak
vele – mert mi mást kereshettek a
Shimogamin? –, és bezzeg – bezzeg!
– cseppet sem változtak: Tachibana Makoto, Shiina Asahi és…
És… – nyelt nagyot, ahogy a pillantása ismét a fiúra
siklott. – Haru…
Nanase
Haruka, javította ki magát egyből, de
maga is érezte, hogy mennyire nem illett a szájába a fiú teljes neve. Haru nem szerette, ha Harukának szólították, és ezt valamilyen
okból kifolyólag mindenki tiszteletben tartotta – még azok is, akik annyira nem kedvelték. Haru csak Haru volt. Bizalmasan hangzott Ikuya
szájából, mintha még mindig barátok lettek volna – mintha még mindig Ikuya
példaképe lenne –, és Haru…
Haru
szabad is volt, mert egyedül szabadon szeretett úszni. Egyedül gyorsat úszott, azt viszont úgy, hogy mindannyiszor elrabolta vele
Ikuya lélegzetét (és talán nemcsak a lélegzetét, hanem valami mást is). Úgy úszott, ahogyan Ikuya soha sem
tudott, hiába edzett éjt nappallá téve. Hiyori bezzeg rámordult, hogy ne
fecsegjen összevissza ostobaságokat – hogy Haru semmiben sem különb nála… hogy
csak Ikuya nevetséges és szánalmas utánzata, egy cseppet sem különleges.
–
Mit vannak úgy oda érte az emberek? – fintorgott, miközben kényelmesen
letelepedett Ikuya ágyára. Birtokba vette a fiú szobáját, mintha mi sem lenne
természetesebb. Ikuya mozdulatlanná dermedve hallgatta. Ha Hiyori egyszer
valamibe belelendült, nem lehetett leállítani. – Semmi olyat nem tud, amit te
nem sajátítottál volna el az évek folyamán. A stílusa? Ugyan már! Csak
lekoppintotta a tiédet, Ikuya, ne is törődj vele. Nem érnek annyit, hogy
miattuk rágódj!
Ikuya
ritkán emelte fel a hangját. Mivel ritkán tette meg, Hiyori éppen ezért
szeppent meg annyira, mikor váratlanul hangosan leteremtette. Csak azért nem
kiabált teli torokból, mert félt a szomszédjai reakciójától. Azt kellett volna
tennie, mert Haru…
Haru…
minden volt, ami Ikuya nem lehetett. Soha sem Haru utánozta őt, hanem ő utánozta Harút. Alsó-középben is, és
azután is, hogy kétségek között vergődve, magányosan menekült a bátyja után
Amerikába, hogy regenerálódjon. Mondhatott akármit, Harút nem tudta kiűzni az
elméjéből. A fiú olyan mélyre bevéste magát, hogy nem telt el úgy hét, hogy Ikuya
nem álmodott volna róla. A komoly, csendes fiúról, az óceánszeműről, aki
gyengéden egymásba akasztotta az ujjaikat, miközben ígéretet tett neki… és aki
elérte, hogy felocsúdjon hosszan tartó álmából.
Alsó-közép
óta nem tudott megnyugodni a lelke. Csak ámította magát, hogy felépült, hogy
már nem szorul kórházi kezelésre, nem fog összeomlani a vízben… Haru úgy
belefészkelte magát a gondolataiba, hogy sosem sikerült tőle teljesen
megszabadulnia, csak a háttérbe szorítva pihenőre küldte, hogy fel tudjon egy
kicsit szusszanni. Az évek során semmi sem változott. Haru mindig is ott volt
és mindig is ott lesz.
Hiyori
egész nap furcsán viselkedett.
Hát ezért… – szédült meg ismét Ikuya. Engem próbált védeni… Hogy ne találkozzak velük… Hiyori… Tényleg te
vagy a legjobb barátom – hunyta be a szemét reszketve. Neked köszönhetően élek még. – És itt nemcsak arra gondolt, hogy a
fiú mindannyiszor utána vetette magát a vízbe, valahányszor azt vette észre,
hogy egy kicsit is süllyed. Arra sem, hogy ott virrasztott mellette a
kórházban, míg fel nem épült. Azokat sem felejtette el, de azt sem, hogy
mindvégig tartotta benne a lelket. Támogatta és értelmet adott a létezésének.
Megvédte őt, mert Ikuya lelkét állítása szerint csipkéből hímezték, törékeny
volt, akár a porcelán, gyenge nebáncsvirág. Gyenge,
aki erősnek akarta mutatni magát. Aki erős is volt, hiszen mindannyiszor talpra
tudott állni.
Később,
mikor Hiyori már a lakásában ücsörgött kényelmesen, ő pedig teát szolgált fel
neki, mégiscsak rákérdezett:
–
Hiyori – suttogta a nevét halkan –, láttad ma Harút és a srácokat, nem igaz? –
Harút ki kellett emelnie. Haru nemcsak egy „srác” volt, ő jelentett mindent, és
ezt Hiyori pontosan tudta. Hiyori azt is tudta Ikuyáról, amit sosem mondott ki
hangosan. A legféltettebb titkát, azt, hogy mennyire fontos volt számára Haru…
Hogy Haru… Hogy ő Harút…
–
Tudtad?
Hiyori
meglepetten pillantott rá a szeme sarkából.
Ikuya
csendesen, szomorúan felelt.
–
Láttam őket, mikor elmentem.
–
Ugyanazt mondtam nekik, amit legutóbb – magyarázta erre Hiyori. – Hogy ez egy
fontos időszak neked, ezért nem akartam, hogy lássanak. Ez rendben van így,
igaz?
Ikuya
hümmögött.
–
Azt hiszem.
Maga
sem tudta, mit gondoljon. Miután Hiyori elment, a kezébe vette A kis hableányt. Mese a fájdalomról,
mindarról a nyomorúságról, amit egész életében érzett. A képet bámulta, ami
alsó-középben készült róluk, amin boldognak tűnt, miközben Haru ott feszített
mellette, és aztán eszébe jutott az is, amikor kérdőre vonta a fiút a folyosón.
Miért hagytad abba az úszást? –
kérdezte akkor tőle, Haru viszont nem válaszolt. Haru, aki szabadon szeretett
úszni, továbbra is úszott szabadon, de többé sosem versenyszerűen. Sosem úszott
váltót. Az úszóklub… feloszlott… Haru miatt. Asahi miatt. Makoto miatt, aki
azért hagyta ott őket, mert Haru nélkül nem volt értelme.
Ikuya
ökölbe szorította a kezét.
–
Sz-szeretem Harút… – mondta ki végül akadozva, mintegy ízlelgetve a szavakat,
amikre korábban gondolni sem mert. – Szeretem Harút. – A hangja bizonytalanul
csengett. Nem akarta elhinni, hogy végül mégiscsak bevallotta. – Azt hiszem,
szeretem Harút. – Aztán az oldalára gördült, a lábát felhúzta, a térdét pedig
átkarolta. Magzatpozícióban, ölelve magát egyszerűbben vészelte át a sokkot,
amit a vallomásával okozott magának. A remegése enyhült egy kicsit, a levegőt
azonban így is élesen szívta be. – Miért… A francba, miért…
Egy
utolsó sóhaj még kicsúszott a száján.
–
Haru… – majd lehunyta a szemét, és
lassan álomba ringatta magát.
Készült: 2018. 08. 12.